A kereszténység egyike a főbb világvallásoknak. A legelterjedtebb vallás Magyarországon.
A geopolitikai okok miatt az államalapító I. István király uralkodása alatt felvette a kereszténységet, és az országba hittérítőket hívatott, azóta a magyarok nagy többsége keresztény. A történelmi Magyarország területén a kereszténységen kívül a zsidó és az iszlám vallás játszott jelentősebb szerepet. Ma – kis létszámban – minden jelentősebb vallásnak élnek hívei az országban.
A magyarok kezdetben egyfajta samanisztikus jellegű vallás követői voltak.
A magyarság a Kazár Birodalom peremén élt a 9. század elején. A kazárok már a 8. század folyamán az iszlám hitre tértek, ám a vezető rétegük a zsidó vallást vette fel. Az egyistenhittel egybefonódott, a tízparancsolatban kikristályosodott erkölcsi tanítás közösségi méreténél fogva kisugárzott a kazárokkal érintkező sztyeppei népekre, így a magyarokra is. Az iszlám istenképe és a kazárok kétféle monoteista vallása segítette a magyarokat, hogy Istenről "tisztultabb" képük legyen.
A fejedelmek idején, Taksony és Géza korában erős geopolitikai nyomás nehezedett a magyarságra, hogy hagyjanak fel az ősvallásukkal és a kényszer hatására Géza felvette a kereszténységet, pontosabban, keresztény szertartásokat vegyített az ősvallás közé; továbbra is azt vallotta, hogy elég nagy úr ahhoz, hogy "két istent" szolgáljon. Querfurti Brúnó megkeresztelte Gézát, s fiát a kisgyermek Vajkot, valamint ötszáz magyar főurat. Apa és fia a keresztségben az első vértanú, István nevét kapták, aki Passau védőszentje volt. Bár Géza és környezetének kereszténysége felszínes volt, a fejedelem támogatásával kezdték meg nyugati szerzetesek a Szt. Márton tiszteletére emelt pannonhalmi monostor építését.
I. István apja halála után megszilárdította a trónját Koppány legyőzésével (997), amit Szent Márton égi közbenjárásának tulajdonított.(Szt. Mártonnak ebben a korban a nyugati kereszténységben hatalmas kultusza volt.)
A király kötelező vallássá tette és erőszakkal terjesztette a kereszténységet. Bajor származású felesége révén főleg bajor papokat hozatott az országba, de a lakosság zöme csak a kényszernek engedve hajtotta a fejét a keresztvíz alá. István a római egyházat juttatta diadalra, bár még hosszú ideig a keleti kereszténység is terjeszkedett. Egyházszervezői tevékenységére tekintettel lett az ország "Szent" Istvánja.
Bővebben:
Szt. Adalbert és társai voltak az első szerzetesek, akik nem csak ideiglenesen, hanem véglegesen megtelepedtek hazánkban. Ők is, mint akkor a nyugati egyházban majd minden szerzetesi közösség, Benedek szabályzatát követték (bencések). A királyok mellett a főurak is alapítottak számukra monostorokat.
A 12. század elejére Magyarország vallásilag felzárkózott a keresztény Nyugathoz, és ennek egyik példája az új szerzetesrendek hazánkba érkezése (premontreiek, ciszterciek stb.)
A 14. század során az Anjou-királyok alatt megteremtődött békében jól kiépült plébániai hálózat fogta egybe a legkisebb településeket is. Ekkortájt például a veszprémi egyházmegye 487 plébániával rendelkezett, a csanádi területen 218, a váradi püspökségben 228 plébánia volt.
A gazdagabb városokban a papság megoszlott gazdagokra és szegényekre. Egyre több plébános helyettest alkalmazott, s arra bízta a lelkipásztori munkát gyenge bér ellenében, míg ő maga gyakran távol volt a plébániától. Ez a papság erkölcsi színvonalára is károsan hatott.
Egy-egy püspöki székvárosban a népes kanonoki testületet karpapok serege egészítette ki. Esztergomban ezenfelül királyi káplánok is voltak, s e városban az Anjou-korban legalább hetven egyházi személy ténykedett a világi papság körében. Ehhez jött még a szerzetesek serege.
A főpapság és a gazdagabb papság inkább világi, mint egyházi életet élt a középkor vége felé, de az alsópapságra és a szerzetesekre is jellemző volt, hogy nem minden esetben tartották be vallásuk előírásait; a barátnők és éjszakai hálótársak tartása sem volt ritka jelenség.
Megjelentek hazánkban az államegyház által eretnekségnek megbélyegzett mozgalmak is (valdensek, bogumilok, fraticellik, husziták stb.)
A bogumil mozgalomnak a 12. században Bosznia lett a központja, de egészen a magyar Dunántúl déli részéig terjedt a nép körében. Baranya egy része, Barcs központtal többnyire bogumil vidék lett.
A valdens mozgalom a 12. század végén jelent meg Nyugaton, majd a 14-15. századi Magyarországon is jelentősen el volt terjedve. Az inkvizíció üldözte őket.
A huszitizmus a 15. században Magyarországon elsősorban a Délvidéken és Erdélyben terjedt el. A mozgalom leverésére a szentté avatott Marchiai Jakabot nevezték ki mint fő inkvizítort.
A 16. században a Luther által megindított reformációnak komoly visszhangja támadt Magyarországon is. Az "új hit" hirdetői között az 1530-as évektől kezdődően szép számban akadtak papok és szerzetesek. Az ország lakóinak jelentős része protestánssá, főként kálvinistává (reformátussá) vált a században.
A Habsburgok aztán minden eszközzel támogatták az ellenreformációt és anyagi kiváltságban részesítették a katolikus egyházat.[5] A jezsuiták és más szerzetesrendek tagjai járták az országot és arra törekedtek hogy a földesurakat újra katolikusokká tegyék és ezzel szabad kezet kapjanak a jobbágyfalvakban is. Pázmány Péter életének a végére a magyar földbirtokos arisztokrácia túlnyomó része ismét katolikussá lett, és velük együtt jobbágyaik hatalmas tömege. A közoktatás jórészt a jezsuiták kezébe került, de felvirágoztak a piaristák iskolái is.
Az 1681-es soproni országgyűlésen korlátozott mértékben engedélyezték a protestáns vallásgyakorlást (megyénként két artikuláris helyen, de azokon kívül sehol). Az ellenreformáció erőszakossága Mária Terézia uralkodása (1740-1780) idején érte el a a csúcspontját: ekkor már csak “titkos protestantizmus” létezett. A 18. század végén II. József király türelmi rendelete aztán a katolikus valláson kívül szabad vallásgyakorlást biztosított más bizonyos felekezeteknek is.
Az 1848-as törvényhozás megszüntette a katolikus vallás addigi államegyház jellegét, és törvénybe iktatta a felekezeti egyenjogúságot Ez azonban csak a "bevett vallások"ra vonatkozott, és az eddigi egy államegyház helyett a "bevett vallások" (katolikus, református, evangélikus, görögkeleti, unitárius, és 1895-től az izraelita), együttesen élvezték az állam kiváltságait, támogatását.
Míg az egyház és az állam szétválasztása (szekularizmus) sok államban már már a 19. század folyamán megvalósult, Magyarországon erre csak a Tanácsköztársaság idején (1919. jún.) került sor. A Tanácsköztársaság megdöntése után a kormány fontos feladatának tartotta az állam és az egyház régi kapcsolatának felújítását. Az állam és a nagy egyházak között szorossá fonódtak a szálak és magyarországi nagy egyházak a Horthy-rendszerrel szorosan együttműködtek. A katolikus egyház e korszakban sokkal inkább jelen volt a törvényhozásban és a közigazgatásban, mint a dualizmus éveiben.
A II. világháború után a kommunista kormányok célja ismét az állam és az egyházak szétválasztása volt, de tovább lépve egyházellenes intézkedéseket hoztak, vallási szervezeteket és egyesületeket számoltak fel, az egyházi iskolákat államosították, eltörölték a papoknak és a papnövendékeknek addig adott hadkötelezettségi kedvezményeket, majd akadályozták az egyházak lelkészképzését is. Számos egyházi vezetőt menesztettek posztjáról, helyüket pedig az államhatalomhoz hű személyekkel töltötték be. A Magyar Népköztársaság a társadalom felé az állam és az egyház szétválasztását hangoztatta, a gyakorlatban azonban az egyházak alapos ellenőrzését, befolyásolását és gúzsbakötését valósította meg.
Forrás:hu.wikipedia.org
Készítették: Tóth Máté, Tóth Bálint Tamás, Zsoldos Zsombor, Gombos Alfréd